KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2010. március 31., szerda

Dámbikák - távolról



Nem a te látásoddal van baj kedves olvasóm. Ezzel a képpel csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy miként pillantottam meg az elmúlt szombaton úgy kétszáz méterről az első, igazán szép dámbikámat.
Az előzményekhez tartozik, hogy aznap reggel már két órát ücsörögtünk Tamás barátommal az ígéretes magaslesen. Aztán sajgó ülőgumóink és elgémberedett tagjaink miatt megúntuk a hiábavaló várakozást és különváltan indultunk erdőkerülésre.
Egy órányi cserkelés után szinte véletlenül tévedtem rá egy ösvényre, amely egy olyan pontra vezetett, ahonnan messziről ráláttam a lesünkre. Egy gyanús sötét foltot pillantottam meg szabadszemmel és csak a teleobjektívemen keresztül ismertem fel a nemes állatot. Az árnyékban álló fenyők takarásában óvakodtam hozzá egyre közelebb és fotóztam is ameddig tudtam.



Végül eltűnt az erdőben. Az igazi meglepetés azonban csak eztán ért: egyesével, szépen kivárva a sorukat még további öt szép bika és néhány bikuci váltott át a les alatt a fenyőerdőbe.




A legszebb lapátú állatokat erős nagyításban azért megmutatom.







A felejthetetlen percek után egyszerre éreztem hálát a sorsnak az élményért és bosszúságot, amiért türelmetlen, rossz vadász módjára elpuskáztuk azt a páratlan lehetőséget, hogy közelről láthassuk és persze fotózhassuk ezeket a gyönyörű állatokat.
Másnap és harmadnap már hiába ültünk további hosszú órákat ugyanott. Hiába, jókor kell jó helyen lenni.
Esélyünk a szép fotóra egyre csökken, mert a dámok is hamarosan elhullatják agancsaikat.
Majd csak augusztus végére növesztik meg az új fejdíszt. Igaz, hogy akkor a vörös, fehér pettyes nyári szőrzetükben még sokkal mutatósabbak lesznek... Csakhogy addigra már úgy eltűnnek majd az ártéren és a kukoricásokban, hogy bottal üthetjük a nyomukat.
Nem baj, én majd csakazért is lencsevégre kapom őket! És remélhetőleg sokkal közelebbről...

2010. március 23., kedd

Tavaszi séta a Füvészkertben

















Hétfőn nejem édesanyját a Szemészeti klinkára kellett vinnünk vizsgálat céljából. Feleségem felkísérte őt a rendelőintézetbe, én pedig hosszú várakozásra számítva fényképezőgéppel a nyakamban a közeli Füvészkertbe látogattam.
Most jártam először ebben a több, mint 230 éves nagyhírű intézményben, amelyet a Pál utcai fiúk cselekményének egyik színhelyeként remélhetőleg már az iskolás gyerekek is ismernek.
Sajnos a kert nagy részét építkezés miatt feldúlták és nem látogatható. A régi épületek a pénztelenség miatt kiábrándító állapotban leledzenek.
Krókuszok színes csoportjai ragadják meg elsőként a szemet. A sziklakertben tőzikék, hunyorok, és általam nem ismert virágok pompáznak. A kis táblák feliratai nehezen olvashatók.
A fák egy része kiöregedett, ágaik csonkoltak, törzseik odvasak. A természetes forrásból táplált kis tó Nemecsek vézna alakját idézi emlékezetembe. Szép sétautak, pihenőhelyek teszik hangulatossá a kertet.
Városi és örvös galambok, rigók, szarkák, szajkók és persze cinegék találnak itt megélhetést és fészkelő helyet. Macskákat is látok, ki tudja, honnan csapódtak ide? Az aranyhalak éppen ottlétemkor kerültek ki a pálmaházi telelőből a kerti tóba.


A kerítésen kívül csúnya épületek magasodnak, a természetet kedvelő szemlélő tekintete inkább elkerüli őket és visszatér ebbe a kis édenbe.
A három órás várakozás alatt többször bejárom az arborétumot. Jól érzem magam és tudom, hogy nyáron még szebb lesz itt minden. Addigra talán az építkezés is befejeződik. Elhatározom, hogy máskor is eljövök és az unokákat is elhozom.
Másoknak is jó szívvel ajánlom megtekintésre ezt a szép kertet.

A Füvészkert honlapja: http://www.fuveszkert.org/?mod=tortenet&act=view

2010. március 22., hétfő

Parlagi sas!



Szerencse istenasszonya kárpótolt a hétvégi dámbikás kudarcért: még tegnap este váratlanul egy szép parlagi sast vezetett az utamba. A Tura és Hatvan közötti műút mellett egy akácfa csúcsán üldögélt és a fotózhatatlanul éber ölyvekkel ellentétben egy kis ideig nyugodtan tűrte, hogy az autóból kihajolva fényképezzem. Kár, hogy nem jobb fényeknél adatott meg ez a lehetőség, de így is nagyon örülök neki!
A hozzáértők szerint ez egy fiatal példány, én mégis úgy sejtem, hogy a tavalyi fészek környékén még előkerül majd...

Dámbika fotózásból elégtelen

Azóta szeretnék dámbikát fotózni, mióta Tamás barátom három évvel ezelőtt egy augusztusi reggelen a lucernásban némi túlzással majdnem rálépett két gyönyörű fekvő példányra. Csak a jellegzetes lapátszerű agancsaikat vette észre, majd a felugró és elvágtázó állatokról emlékezetes szép képet csinált.

Ennek kapcsán derült ki számunkra, hogy a szigeten szépszámú dámvad állomány él. Egy, a Fővárosi Vízművek területébe beékelődő telepített fenyves a legfőbb búvóhelyük. A részben bekerített, magaslesekkel is ellátott területre csak engedéllyel léphetünk be és ki is használunk minden lehetséges alkalmat, hogy találkozhassunk a dámokkal.

Ez nem egyszerű, mert többnyire csak az éj leple alatt mozognak, legfeljebb kora reggel vagy esti szürkületben. Szomjukat a Duna valamelyik ágán csillapíthatják és a környező mezőgazdasági területeken is táplálkozhatnak. Csapásaik behálózzák a bozótos erdőt, a leseket gondosan elkerülik, mozgásuk kiismerhetetlen. A helyi vadászok sem tudnak tippet adni arra vonatkozólag, hogy merre keressük a vadat? Két módszert kombinálunk: még a hajnali derengésben felülünk egy lesre, majd kb. két óra múltával "cserkelni" indulunk az erdőben. Egyik módszer sem hibátlan, ritkán jutunk "lövéshez". Teheneket, borjúkat még csak-csak sikerül néha lencsevégre kapni, de a bikák szinte alig mutatkoznak.
Tamás hosszú idő után hétközben ismét találkozott egy szép bikával az egyik lesen ülve, de én megint hoppon maradtam. Szombaton mindössze néhány tehenet láttam a távolban, vasárnap még annyit sem. Sovány vigaszt jelentett egy szép nyúl és egy átrepülő szajkó. Az alábbi képekkel szeretném bemutatni ezt a számomra kevésbé sikeres, mégis olyan kedves vadászterületet.
















Újabb tavaszjelek

Rügyek, bimbók, virágok, rovarok - napról-napra egyre több visszavonhatatlan jele a természet megújulásának. Légy üdvözölve kikelet!















2010. március 18., csütörtök

Fegyvertelen vadászat Tura határában

A bújkáló napsütés tegnap délután is a turai határban talált. Gumicsizmában caplattam a felázott földúton a „csodarét” felé. Széllel szemben haladtam, hátha valamilyen állat az utamba akad.
Keskeny nádcsíkok szabdalta zöldülő vetések kétoldalt. Belvizes tavacskák, süppedő rétek.
Átverekszem magam egy nádason, amely éjszakára őzeknek, fácánoknak ad menedéket. A túloldalán víz. A nagy fűzfa fedezékében leülök, várom, hogy feltűnjék valami. Jöhetne egy szomjas őz, vagy róka… Később már egy nyúlnak is örülnék. Mögöttem, a nád takarásában fácánkakas repül el hangos kakatolással. A szél hajtotta felhők gyakran takarják el a napot.
Nézem, ahogyan kis idő múltán a napfény ismét végigpásztázik a tájon, még szőkébbé festve a fűzfákat, kizöldítve a vetéseket, elmélyítve a vizek kékjét. Gyönyörködöm. Állat nem jön, talán kerülik ezt a vizenyős rétet. Szedem a cókmókom, átgázolok a vízen, remélve, hogy az nem fog befolyni a csizmám szára felett.
Visszatérek a nádas túloldalára. Távolról seregélycsapatot és csapongó röptű bíbiceket pillantok meg. Feléjük tartok. Hallgatom a bíbicek jellegzetes síró hangját. Leülök ismét.
A nap a hátam mögül aranyló fénnyel világítja meg a rétet, ahol korábban már annyi élményt szereztem: vidrával találkoztam, az első közeli rókámat fotóztam, ahol az őzek üzekedését figyelhettem vadvirágok festői díszletében.



A madarak távol vannak, a fényképezőgépem munka nélkül hever a térdemen. Várok, de nincs bennem türelmetlenség. Tekintetem végighordozom a tájon, állatokat keresek, de nem jönnek. Mélyet szippantok a hűvös levegőből – akár sóhajtásnak is mondhatnám. Jól érzem magam.
Vajon melyik ősömtől örökölhettem ezt a későn jött rajongást a természet iránt? Volt talán közöttük erdész, madarász vagy vadász? Vagy földműves, erdőkerülő? Nem tudok róla.
Netán csak énbennem alakult ki lassanként ez a vonzalom, ahogyan megöregedtem és a család, a munka gondjaitól megszabadultam? Hála neked élet, hogy ezt a változást bennem elindítottad! Köszönöm, Istenem, hogy egy élet munkája után ezzel az érzéssel jutalmazol!
Észrevétlenül telt el két óra, esteledik. Már szedelőzködöm, amikor a távolban feltűnik három őz. Ez az első kattintásom, csak emlékképnek csinálom.
Ahogyan a szántásban dagasztom a sarat, a turai kastély tornyai egészen új szögből mutatkoznak.



A nyugvó nap felé tekintve gödörben fekvő őzeket pillantok meg úgy háromszáz méternyire. A szántáson át feléjük tartok, a gépet készenlétben tartva. Bármikor felugorhatnak. Lopom a távolságot. Nagyon biztonságban érezhetik magukat, nyugodtan fekszenek. Már csak ötven méterre lehetek, amikor észrevesznek és felállnak. Lehetnek vagy húszan. Mélyedésben vannak, a lábuk nem is látszik. Mozdulatlanul állok, az állatok tanácstalanok. Arra kéne menekülni, ahol az ember áll! – mintha már olvasni is tudnék a gondolatukban. Percekig nézzük egymást. Tudniuk kell, hogy nem bántom őket, mert csak lassan indulnak meg, nagy kerülővel jobbra. Néhányuk még ott is marad, de én indulok tovább.




Az egyik belvizes tavacskán egy hattyúpár. Nem először látom itt őket. Távolodnak, ahogyan én közelítek, de a víztükör végénél menekülőre fogják. Gyönyörű látvány, ahogyan a vízen lépdelve lendületet szereznek az emelkedéshez. Nincs rajtuk gyűrű, vagy jelölés. Vadhattyúk. Ahogyan tekintetemmel követem röptüket, látom, hogy a következő tavacskán landolnak. Itt akarnak vajon letelepedni, fészket, tojásokat rakni? Mi lesz, ha időközben kiszárad a tó? A hattyúk tava, Turán.









Hazafelé tartva még felriasztok néhány újabb őzet. Micsoda vadbőség és micsoda vadászterület!
És, ha már megtelt a szívem e sok szépséggel, illő, hogy hálát adjak a sorsnak, Istennek, hogy ide vezérelt...

2010. március 17., szerda

A városligeti tónál




A minap ellátogattam a Városligetbe, hogy megnézzem a szárnyasokat a tónál.
A már megszokottnak mondható városi galambok, tőkésrécék, szárcsák és sirályok mellett egy érdekesebb faj egyedeit is láthattam. Talán a közeli állatkertből repültek be ide a kormoránok, vagy más néven kárókatonák. Folyamatosan buktak a víz alá az ügyes halászmadarak, hogy aztán jó néhány méter megtétele után a sok kacsa között ismét felmerüljenek. Nem láttam, hogy fogtak volna valamit, igaz, hogy halak jelenlétére is csak néhány városi horgász buzgó zsinóráztatása utalt. Az is lehet, hogy zsákmányukat már a víz alatt bekebelezték. A kacsák csoportosan evezgettek és néha a víz alá dugták a fejüket. Csőrükön zöld moszat maradványokkal tűntek újra elő. A nyugalmas uszikálásnak rögtön vége lett, amikor megjelent a parton egy-egy kenyérdobáló ember. Akkor megindult a csetepaté a szárnyasok között a jó falatokért.
Csak a kormoránok nem vettek részt ebben a „kenyérharcban”. Ők az úszkálás végeztével szárnyaikat kiterítve békésen szárítkoztak a viharos szélben. Nyilván megszokták már a bámészkodó embereket, mert hagyták, hogy egyre közelebbről fényképezzem őket.









A kárókatonák létezéséről még gyerekként szereztem tudomást. Homoki-Nagy István felejthetetlen természetfilmjében, a Cimborákban volt egy jelenet az öreg pákásszal, aki ezzel a madárral halászott. A madár nyakán egy karikára rögzített kötél volt. A pákász ennél fogva húzta vissza a csónakba a madarat, ami a karika miatt képtelen volt lenyelni a megfogott halat. Azt az öreg ügyesen elvette tőle, majd újra és újra vízbe engedte a madarat. Nagy kincs lehetett egy ilyen élő halászszerszám, nem véletlen, hogy a filmben egy rossz ember el is akarta lopni azt az éj leple alatt, amiből aztán nagy bonyodalom származott.Már itt is írtam korábban, hogy gyerekkorom nyarait a Dunán éltem le, de bizton állíthatom, hogy soha nem láttam ott kormoránt. Bezzeg manapság már mindennapos látvány, mint ahogyan a kacsák és a hattyúk is. Én magam, sokakkal együtt ennek örülök, de a kormoránok tömeges elterjedése nagy gazdasági károkat okoz. Egy madár napi halszükséglete állítólag 3-3,5 kg. Jaj annak a halgazdaságnak, ahová egy csapat kormorán betelepszik. További kártétele, hogy ürüléke miatt kiszáradnak a fák. Nem csoda hát, hogy nem védett madár nálunk.

2010. március 16., kedd

Bolond időjárás

A napfényes ünnep után ismét havas, ködös hétköznapra ébredtünk. Udvarunkban nevéhez illően hóban állt a hóvirág, munkába menet a városon áthajtva a tegnapi koszorúkat, virágokat fehér lepellel befedetten találtam. Az autópályán ismét nagy forgalom és csúszósság fogadott.
Ismét tél? Meddig még?