Disznó szerencse

Hosszú idő után ismét korán keltem, mert reggeli autós terepszemlét beszéltünk meg sasfotós földimmel. A  hírek szerint fekete gólyát láttak a környékbeli pocsolyákon és mi szerettük volna tetten érni a ritkának számító madarat. Amint elhagytuk a város házait, megcsodáltam, amint a kelő nap bágyadtan derengett át a felhőkön.

Természetesen nemhogy feketét, de még fehér gólyát sem láttunk. A repceföld reggeli látványa viszont kárpótolt a madártalanságért.

Elnéztünk még a tóhoz, majd a rétekhez, fényképeztünk is egy s mást, de bemutatásra alkalmas képem nem született. Sebaj, majd legközelebb!

Esti programként egy vadfotózást terveztünk vadfestő Józsi barátommal. Mindketten izgatottan vártuk a napokban közösen megépített erdei lesünk főpróbáját. Nem is kellett túl sokáig tétlenül ücsörögnünk, mert kisvártatva néhány malacos koca óvakodott ki az erdőből.



Az új les rejtekében sűrű kattogtatásunk dacára sikerült észrevétlennek maradnunk. Sajnos, a gyanakvó anyadisznók mégis elég hamar elvitték malacaikat a szemünk elől, de így is szerencsésnek érezhettük magunkat a nem mindennapi élményért.

Zöld béka

A reggeli locsoláskor feleségem egy leveli békát talált a kertben. Bár nem ő az első fajának képviselői közül, aki modellt állt nekem, néhány sztárfotót róla is készítettem.

Korábbi bejegyzés: Béka alulnézetben

Képeslap

Vizibiciklizés és alkony fotózás

Ma kerékpárral indultam határjárásra. A régen látott füzes réten akartam szétnézni. A földút olyan száraz volt, hogy sok helyen elmerültem a homokban és le kellett szállnom a nyeregből.

De nem jártam jobban a réthez közeledve sem. Itt már a víz miatt kellett tolnom a biciklit. Még szerencse, hogy előrelátóan gumicsizmát húztam.

A régóta tartó szárazság dacára a rét még most is egy ingoványra hasonlít.

Ha a békákat nem számítom, akkor egy állatot sem láttam azon a réten, amelyen tavaly oly sok szép kalandot éltem át. Nád, sás és mocsári gólyahír mellett még ez a virág nyílott szép számmal a területen. Utólag, az internet egyik fórumán réti kakukktorma-ként határozták meg.

 Nagy nehezen keveredtem ki a mocsárból. A szárazabb legelőn már a gyermekláncfű elnyílott egyedeire bukkantam.

Még egy különös virág is az utamba akadt. Hozzáértők szerint kónya madártej a neve.

Jó három órát tartott a kirándulásom, amelyből azt szűrtem le, hogy idén sajnos nem lesz jó fotós színhely a korábbi csodarét.

Estefelé alkonyfotózással vigasztalódtam.

 Az út szélén találtam egy virágzó vadalmafa csemetét, melynek egy sudár ágacskáját sikerült a vörös ég előtt levennem.

Csaknem teljesen besötétedett már, amikor hazaindultam.



 Szép nap volt a mai, állatfotók nélkül sincs hiányérzetem. Jól szórakoztam...

A közelítő őz

Megszokhattam már, hogy előlem mindig csak menekülnek az őzek, hiszen ez a természetes viselkedésük. Ma mégis ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. A cukorgyári tavakhoz látogattam, hátha akadna valami közelebbről "lőhető" vízi szárnyas. Amint a parton óvakodtam, a mocsaras nádszigetről felugrott egy őzbak és a hátsó kerítés felé vágtatva eltűnt.
A búbos vöcsköket figyelve lassan haladtam a gáton. A távol úszkálókat nem számítva egyetlen érdekességként a nádszálak között alig áttetsző fészkén a tojásait forgató vöcsöknét tudtam úgy-ahogy lefényképezni, anélkül, hogy megriasztottam volna.

A víztől elfordulva egyszercsak megpillantottam az előbb megugrasztott őzbakot. A kerítéstől a tó széléig egy körülbelül tíz méter széles és egy kilométer hosszú "folyosón" állt. Engem figyelt.

Megtorpantam és meglepve láttam, hogy nem rohan el, hanem a kerítés mentén felém tart.

Az erős acél drót hálón túli folyópartra igyekezett volna, de ez persze nem sikerült neki.

Gyorsan a kerítés mellé simultam és vártam a fejleményeket. A bak a kijutásra összpontosítva mindig csak közelebb jött.



Hirtelen megtorpant és rám nézett. Mozdulatlan maradtam, csak a fényképezőgépem kattogott. Megérezhette, hogy nem akarok ártani neki, mert jó ideig egy helyben maradva tétovázott.



Azután megpördült és elrohant. Na, ezt sem látom többé! -gondoltam és folytattam az utam. Az őzbak azonban ismét megfordult és újra felém jött. Nyilvánvalóan azt szerette volna, hogy mögém kerüljön, de amint úgy tíz méternyire ért, elfogyott a bátorsága.



Egy gyors rohammal mellettem is áttörhetett volna, de erre nem volt képes rászánni magát.
Megint csak visszavonulás lett a dologból, de aztán ismét közeledett.



A kritikus távolságban ismét tanácstalanul álldogált. Amikor megfordult és távolodott, loptam a távolságot, hogy elérjem a két tó közötti keresztutat, ahol a bejárat felé juthattam. Hiába szorítottam kifelé, újra és újra visszatért hozzám. Már attól tartottam, hogy a kerítésnek ugorva kárt tesz magában. Nem értettem a viselkedését, hiszen a másik irányban több száz méternyi tere lett volna a meneküléshez, mégis mindig visszajött. Én persze éltem a ritka alkalommal és kattintgattam. A végén már csak úgy hat méter lehetett a távolság köztünk, így portrékat is készítettem a szokatlanul a céltudatos őzbakról.



Még az üzekedéskor is alig tudtam ilyen közelről bakot fényképezni, pedig akkor a szerelem elveszi az eszüket. Ez a szegény állat is valahogy meg volt zavarodva.



A kalandnak úgy lett vége, ahogy az már fél órával azelőtt is megtörténhetett volna: a bak felismerte végre a nyilvánvalót és tőlem távolodva, a következő tó vége felé rohanva végleg eltűnt a szemem elől.
Mi a magyarázata ennek a különös esetnek? Egyáltalán, mit keresett ez az őz a bekerített tó partján? Ugyanaz az állat lehetett, amellyel előző alkalommal is találkoztam itt? Vajon ki tud-e jutni innen épségben, ha akar? És miért nem hagyott faképnél már az első alkalommal? Talán éppen valahol mögöttem volt a megszokott menekülési útvonala? Ezek olyan kérdések, amelyekre nem tudok válaszolni, de örülök, hogy átélhettem ezt a különös kalandot.

Repce kelepce

A virágzó repce jó búvóhelyet jelent az őzek számára. Úgy elfekszenek benne, hogy legtöbbször csak a szemük látszik ki belőle. Estig nem is igen mozdulnak. Természetesen az utaktól távol helyezkednek, így nem is tudtam közeli képet csinálni róluk. Már annak is örültem, hogy ez a távoli bak bevárt.

Tegnap csak ennél rosszabb képekre tellett, pedig még a lessátrat is bevetettem. Hiába várakoztam, semmi nem közelített felém, csak az este. A lenyugvó napot viszont jól meglestem. :)



Ma délután ismét próbálkoztam, de az őzeket most sem tudtam jobban megközelíteni.



Már hazafelé autóztam a szürkületben, amikor egy másik repceföldhöz vezető földút nyitott sorompója láttán gyorsan úgy döntöttem, hogy ott még megpróbálkozom. Behajtottam. Egy szép bak ugrott fel előttem. Már ennek is örültem.

Vagy két kilométert zötykölődtem a virágzó tábla mellett. Csak távoli őzeket láttam, amelyekért nem volt értelme a fényképezőgépemet koptatni. Visszafordultam. A pirosló nyugati égbolt jól mutatott volna a sárga repce felett, ha a TSZ épületei nem éktelenkedtek volna a horizonton.

Ahogy elértem a major kerítését, már láttam, hogy fogságba estem: időközben valaki bezárta a sorompót! Az őrkutyák meg a kerítés túloldalán vicsorogtak rám. Emlékeztem, hogy jó nagy távolságban, a földút túlsó végén van egy másik sorompó, amelyet eddig többnyire nyitva találtam. Talán ott ki tudok menni a főútra - gondoltam. Megfordultam és felfedeztem az út felett világító gyönyörű teliholdat.

Az öreg akácfánál ismét megálltam fotózni. Minek siessek, ha arra ítéltettem, hogy a repceföldön éjszakázzam? :)



Sőt, később még objektívet is cseréltem és a jobb látószög érdekében begázoltam a virágok közé.



Örültem ezeknek a nem várt esti képeknek, de azért izgultam, hogy miként fogok kiszabadulni szorult helyzetemből?
Pár kilométer után erősen sokkolt, hogy a földút végén a fényszóró ismét egy lezárt sorompót világított meg! Miközben már mindenféle vészforgatókönyvek forogtak a fejemben, még megpróbálkoztam a záróelem kiemelésével. Szerencsémre itt nem volt lebiztosítva, úgyhogy sikerült! Kiszabadultam!

Miután szabadlábra kerülve visszagondoltam a kalandomra, megállapítottam, hogy hálás lehetek a portásnak, mert nélküle a holdas fotóim nem jöhettek volna létre. Köszönöm bakter úr!

Madárgyűrűzésen

Pár éve részt vettem egy madár megfigyelő napon. Azóta elektronikus levélben rendszeresen megkapom az információkat az MME Kókai csoportjának gazdag és eseménydús programjairól. Sajnos, ezidáig nem tudtam bekapcsolódni munkájukba, de a mai napra meghirdetett gyűrűzésre elmentem.

Viszonylag könnyen sikerült megtalálnom a kókai vadászházat, ahol nem a várt tömeg, hanem mindössze két rokonszenves fiatal ember végezte a tennivalókat. Kedves közvetlenséggel fogadtak és mindjárt magyarázni kezdték munkájuk lényegét.



A befogó hálókat már tegnap délután felállították, mintegy 150 méter hosszúságban. Az élénk szélben valósággal duzzadtak a fekete színű, erős, vékony szálakból szőtt hálók.

A gyűrűzést ma reggel hat órakor kezdték és délig minden órában ellenőrzik a hálókat. Úgy emlékszem érkezésemig már 14 madárkát fogtak, sok vörösbegy mellett egy erdei szürkebegyet is. Ezt a fajt nem ismerem, jó lett volna látni, de hát lekéstem. Az első, jelenlétemben fogott madár egy énekes rigó volt. A madárkák a hálóból megfelelő méretű textil zsákocskába kerülnek, majd a gyűrűzés és adatfelvétel után ismét a szabadság vár rájuk.

Nem is gondoltam volna, hogy milyen sok adatot jegyeznek be a terepi naplóba. A faj megjelölése mellett a gyűrű adatait, a nemet, az életkort, a testzsír mennyiségét, megmérik a szárny és a harmadik evezőtoll hosszát, de még a madár testsúlyát is. Itt éppen a "zacskós" rigó lóg a mérlegen.

Több "visszafogott", azaz már korábban, máshol meggyűrűzött madár is hálóba akadt. Ennek gyűrűszámát is feljegyzik, de a többi adatát ismét rögzítik.

A gyűrűk átmérője a madár lábához igazodik. Itt egy sorozat gyűrű, a Budapest felirat jár minden hazánkban jelölt madárnak, de a sorszám természetesen egyedi. A gyűrűszámok egy központi számítógépbe kerülnek és a nemzetközi adatbázis részévé válnak.

Másodszorra egy pár széncinegét találtunk a hálóban. Kiszabadításukkor derekasan küzdöttek és csipkedték a madarász kezét.

Úgy gondoltam, hogy a madarakat megviseli a tortúra, de meglepően nyugodtak maradtak. Később három fekete rigót fogtunk, mindhárom fiú volt. A lányok nyilván a kotlással voltak elfoglalva.

A kézben tartott fekete rigóról persze könnyű portrét készíteni.

A 11 órai ellenőrzéskor két szajkót találtunk. Ezek aztán csíptek, karmoltak volna, ügyeskednie kellett a madarásznak, hogy a sérüléseket elkerülje.

Csak itthon, a számítógépen vettem észre, hogy az én kalapos árnyam is feltűnik a felhős ég előtt a szajkó szemében.

Megjegyzem, hogy az én szememben is felértékelődött a gyűrűzők munkája, miután egy szép délelőttöt töltöttem a társaságukban. Köszönöm az élményt Zsoltnak és Jánosnak és persze a kókai természetvédőknek.