KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2014. április 27., vasárnap

Repceföldön

Sárga virágtenger, bódító illat, milliónyi rovar, egy-két madár és nulla négylábú. Idén ezt fotóztam a repcén...












2014. április 18., péntek

2014. április 17., csütörtök

Az itatónál

Talán megneszelték a turai őzbakok, hogy nemsokára megkezdődik a vadászatuk, mert egymást bátorítva párban járnak.



A gabona már akkora, hogy elrejti a fekvő őzeket. A minap felugrasztottam egy kisebb csapatot. A hozzám legközelebbi suta valami csúnya daganatot hordozott, de akkorát, hogy megbotlott és elesett benne. A csúf képeket itt nem mutatom, de a vadőrnek elküldtem őket. Remélem, kilövi és megszabadítja szenvedéseitől szegény állatot.


Többször ültem az itatómnál, melybe március elejétől hordom a vizet. Egyelőre nem szomjaznak a madarak, fürdésre meg még nem is gondolnak. Nagyobb keletje van a kiszórt napraforgónak és kukoricának, amely a magevőket csábítja.

Örvös galamb

Citromsármány
Erdei pinty
Zöldike (tojó)
Zöldike (hím)
Meggyvágó (hím)
A fakopáncsokat lassan tiszteletbeli magevőnek nevezhetem, mert a téli szezonban rászoktak a napraforgóra. Gond nélkül felszedik a földről,...


... de aztán egy tuskóra viszik, ott törik fel és fogyasztják el a szotyit.




Ma csúf, borús idő volt, nem éppen fotózásra való. Az elmúlt napok szélviharai az itatóm vízszintjét is megcsappantották, pótolnom kellett a párolgást és, ha már ott voltam, beültem a lesbe, csak úgy unaloműzésnek. 
A szokásos vendégek, ha ímmel-ámmal is, de megjelentek néha, csipegettek valamicskét, aztán úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. A fácánkakas a mellettem lévő bokorban rikoltozott és verdesett a szárnyával, de a vetélytárs hangjának imitálásával sem tudtam a les elé csalni. Igaz, hiába is jött volna, mert a fény kevés volt a dürgés gyors mozgásának megörökítéséhez. Egykedvűen üldögéltem és vártam. Nem fogalmaztam meg magamnak, hogy mire is, csak úgy... Figyeltem, amint a fakopáncs tojó egy szem dió feltörésén munkálkodik. 


Már az édes dióbelet szedegette, amikor étkezését félbehagyva, feltűnő gyorsasággal elrepült. Észleltem a szokatlan sietséget és tudtam, hogy ez nem véletlen.
Pár pillanat múlva az orrom előtt landolt egy nagy madár és velem szemben, az itató hozzám legközelebbi szélén foglalt helyet, úgy két méternyire. Csíkozott mellével olyan nagynak tűnt, hogy az első benyomás alapján héjának néztem, de sárga szeme meggyőzött arról, hogy csak egy erős karvaly tojó. Mintha egyenesen rám nézett volna. A függöny takarásában dermedten, mozdulatlanul vártam. Nem akartam elijeszteni a régen látott karvalyt! Rá kell mozdítanom az objektívet, vissza kell húznom, hogy a madár teljesen beleférjen, de nem lebbenthetem meg a függönyt. Mindezt csak akkor tehettem meg, amikor a madár végre hátat fordított és a vízhez hajolt. Elkattintottam az első, egész alakos képet, de már akkor láttam, hogy nem sok értelme volt. A víz felszíne mindenféle szél fútta hordaléktól zavaros és a madár sárga lába a csupasz fekete fóliát markolja. Végül három fokozatban portrét készítettem  a kortyolgatás közben is gyanakvóan körbe tekintgető szép ragadozóról.




Az utolsó kattintásra elijedt és az erdőbe repült a karvaly. Talán nem kell bizonygatnom, hogy mennyire örültem röpke látogatásának. Nem mintha nem lenne már elég karvaly fotóm, de tavaly egész évben nem járt erre és most, teljesen váratlanul végre újra megjelent. Úgy éreztem, hogy ezzel véget ért egy rossz időszak és egy csapásra értelmet nyert az eddig minden más madár által mellőzött itatóm, amelyet most már ajánlatos lesz rendbe tennem. 

2014. április 16., szerda

Békászás

A nyárias napok után a minap hidegfront érkezett. Az ígért eső ugyan elmaradt nálunk, de a metszően hideg szél gomolyfelhőket kergetett és a nap hol kiragyogott, hol visszabújt mögéjük. A Galgához tartottam, békanézőbe.












Eszembe ötlött ugyanis egy sok évvel ezelőtti észlelésem, amikor egy hasonlóan hideg áprilisi napon leveli békák sokaságát láttam a vízben álló nádszálakon kapaszkodni. Azóta sokat változott a világ, mostanra a közmunkások nagy területen levágták a nádat, jóformán csak a keskeny vízfolyás közepén maradt néhány állva maradt tavalyi szál. Hosszasan kellett keresgélnem, de végül megpillantottam egy mozdulatlanul kuporgó zöld állatkát. Úgy hírlik, a leveli békák kiváló időjósok, de ezt a korán előmerészkedő példányt mégis meglepte a hirtelen jött hideg, lehűtötte társkereső kedvét és most dermedten várta az idő jobbra fordulását.
Fázol cimbora? Akkor gyere tornázni! - mondtam neki és óvatosan feléje gázoltam a mocsaras talajon, vigyázva, nehogy a sáros víz befolyjon a gumicsizmám szára fölött. Sikerült a markomba vennem, úgy, hogy száraz maradt a lábam. Egy ideig nyugodtan melegedett, majd fészkelődve igyekezett szabadulni. Kitettem hát egy nádszálra és fényképezni kezdtem.









Később egy másik tornaszeren is megmutathatta ügyességét.






Végezetül az utolsó, a legnehezebb próba következett.



Miután ezt is derekasan kiállta, abban a reményben köszöntem el kedves kis fotóalanyomtól, hogy a testmozgás nem volt számára megerőltető, majd útjára bocsájtottam.
Tudom, sokan irtóznak a békáktól. Bevallom, a varangyot én sem kedvelem, de a levelit annál inkább. Persze azért nem csókolnám meg. Még a végén királyfivá változna! Vagy tán királylánnyá?...

2014. április 13., vasárnap

Hétvégi képek

A hajnali fotózásaink Tamással a horányi hétvégéim kihagyhatatlan részei. Korábban biztos eredménnyel kecsegtető helyeink voltak, de mostanában nem egyszerű témát találnunk. Azért szerencsére itt vannak mindjárt a napkelték, melyek az időjárástól és a felhőzettől függő módon látványosak. Mindketten jó néhányat láttunk már, de bármikor elkápráztat bennünket ez a mindennapi csoda.







Makrózásra is fel vagyunk készülve, korábban fekete kökörcsineket, újabban a most megjelent kosborokat fényképezzük.


A leginkább persze a madarakat, állatokat szeretjük becserkészni, vagy a dalukkal behívogatni. A sordélyokat még éneklésre is csábítja a telefonról játszott hang.








A minap nagy örömmel láttuk, hogy már a búbosbankák is megérkeztek. Eleinte csak átrepülőkkel találkoztunk, aztán az első út mentén szedegető madárkával is összefutottunk.


A mezőgazdasági terület szerszámos bódéi körül több banka röpdösött, nyilvánvalóan fészeknek való helyet keresve, aztán váratlanul egy nászajándék átadást is láttunk.


A tavasz a fácán kakasok udvarló kedvét is felkeltette, egymással versengve rikoltoznak, szárnyaikkal verdesve dürrögnek, megcsillogtatva színpompás tollazatukat.







Közel kerülni hozzájuk nem egyszerű, igyekeznek mindig valami takarás mögé bújni. 


A száraz kórók kiváló fedezéket szolgáltatnak nekik, a fotós meg bosszankodhat a homályos képek miatt.



Ez a kakas a bokrok alatt bújkált, a kép a belógó ágak miatt színeződött el, de a madár színei hibátlanok.


Egyik reggel egy elütött borzot találtunk az aszfalt úton. Nem állhattam meg, hogy lefényképezzem a ritkán látható éjszakai állatot, ha holtában is. Talán megbocsájtható...


Hiányzanak az erdőirtással, kerítés építéssel elriasztott őzek, dámszarvasok, vagy az alacsony vízszint miatt elmaradt jégmadarak, de a sziget még biztosan tartogat számunkra fotótémát. Reméljük, hogy továbbra sem fogunk unatkozni a hétvégi kirándulásainkon.