A bőség zavara

Már nem hittem, mégis sikerült újra találkoznom az elveszettnek hitt kis rókákkal.   Furcsa módon a mamájuk adott új reményt, amikor egyik hajnalon feltűnt a kotorék közelében. 

Nem jött volna, ha nem lenne itt még néhány kölykök. Így aztán megtoldottam az amúgy is rekord hosszúságú róka vadász "ülésszakot" és nem is hiába. Bár már nem láthattam mind a tíz kölyköt, de hatot közülük még lefényképeztem. A sok fotóból alig tudok választani. A legjobbakat a szereplők számának növekvő sorrendjében mutatom.

A hosszú, méla lesben töltött órák alatt támadt egy ötletem: ha valamilyen rókáknak kedves szagot árasztó olajjal bekennék egy virágot, akkor elérhetném, hogy valamelyik kölyök megszagolgassa. Erre nem került sor, mert egy romantikus érzületű vöröske ezt magától is megtette.

Ma hajnalban ismét kiültem, hogy még egy videót készítsek a kölykök játszadozásáról. Sajnos, már csak két rókafit találtam otthon. Külön-külön jöttek elő, majd némi vakarózás és tétovázás után elindultak a többiek után a közeli nádas felé. Ők voltak az utolsók. Most már végérvényesen véget ért az idei kis rókás szezonom. Szép volt!

Jó tett helyébe ...

Vendéget fogadtam a héten. Valakit, aki még sohasem fotózott róka kölyköket és leghőbb vágya volt, hogy ezt megtehesse. Néhány barátomnak már megadtam a lehetőséget, kérésére neki sem tudtam nemet mondani.

Messziről jött, vonattal. Hajnali háromkor kelt, hogy hat órára itt lehessen. Fél hétkor értünk a kotorékhoz. Egy nagy, vörös (!) eb állt a lyukak között és a róka család kint felejtett maradékát falta. Rá kellett kiáltanom, hogy elijesszem. Kutya és kiáltozás a rókatanyán nem jelent jót. Sajnos, ez be is igazolódott.

Normál esetben nyolc órára már meg lettek volna a képek, de vendégem csalódott hangvételű üzeneteiből értesültem, hogy tízig még egyetlen kölyök sem mutatkozott. Akkor végre pár percre kijött kettő, készülhetett néhány kép. Én magam is megkönnyebbültem, hogy végre teljesült a nagy álom.

Persze, evés közben jön meg az étvágy, az elszánt fotós további képeket szeretett volna. Megegyeztünk, hogy bármeddig maradhat, ha megelégelte a várakozást, húsz perc alatt kisétálhat az állomásra, az összecsukható székemért én meg majd kimegyek valamikor. Így is történt. Háromig ült a kotoréknál a vendég és ezalatt 150 képet készített magányos, vagy párosan pózoló kis rókákról. Nyolc és fél óra ücsörgés egyvégtében: tiszteletre méltó teljesítmény! 

Már a vonaton ülve nézegette a fotóit, amikor értesített, hogy végzett.

Erősen felhősödött, eső készülődött. Csak nem hagyom ázni a székemet! Fél ötre értem a helyszínre.

Alig hittem a szememnek: az egész napos eseménytelenség után tíz kölyök játszott önfeledten a kotoréknál! Nem tévedés, megszámoltam őket.

Akkora volt a hancúrozás, hogy riadalom keltés nélkül beülhettem a fedezék mögé és elkészíthettem az idei legjobb róka kölyök fotóimat.

Néhányuknak kalandozni támadt kedve és felfedező útra indulva egészen a közelembe jöttek.

Hihetetlen érzés, felejthetetlen élmény közvetlen közelből egy gyanútlan kis állat szemébe nézni ! 

Furcsa nap volt: segítettem valakinek, hogy egy nagy álmát valóra váltsa, egész nap izgultam érte, hogy ez sikerüljön. Ha tovább maradt volna, ezzel az élménnyel és hasonló képekkel ő lett volna gazdagabb. De a sors így akarta. A mesékből tudjuk: "Jó tett helyébe jót várj!" 

És bár a jó cselekedetem elnyerte jutalmát, kijelentem, hogy további rókáztatást NEM VÁLLALOK! Meg amúgy is elmentek már a kis ravaszdiak...