A vadszőlő és az ölyvek

A lesem egy pusztulófélben lévő fenyvesben áll. A halódó, csenevész fenyőket mostanság vöröslő vadszőlő díszíti.

Hogyan tudnám ezt a természet adta különleges díszletet kihasználni? Kitaláltam: egyik délután az ölyvek tuskóját ékesítettem fel az őszi színben pompázó futónövénnyel.

Persze csaliról sem feledkeztem meg és kis kunyhómban elrejtőzve a telefonomról játszott hangjukkal hívni kezdtem az egerészeket.

Alig fél órát kellett várnom és a fák között feltűnt a versengve érkező két madár: a helybéli költőpár. Ezúttal a hím bizonyult szemfülesebbnek, mert mindenféle szokásos alakoskodást, kerülgetést, ide-oda röpködést mellőzve heves vijjogással rögtön a "csirkét termő" fatönk feletti ágon foglalt helyet.

A tojó a háttérben maradt, talán azért, mert párja nagy hangon jelezte: "Ez a préda az enyém, ne közelíts!"

Szokatlan sietséggel, teketóriázás nélkül repült a csalira. 

Éppen így képzeltem, ügyes madár vagy! - dicsértem meg gondolatban.

Jó étvággyal tépte a gyenge csirkehúst, de közben gyanakvóan tekintgetett körbe.

Látszott rajta, hogy fél a tojó támadásától. 

Éppen közeli képeket csináltam róla, amikor hirtelen szárnyat bontott és a kiszabadított zsákmánnyal a karmai között elrepült. A tojó azonnal utána vetette magát. 

Bosszantott a korai távozás és az ügyetlen rögzítés, amely ezt lehetővé tette. Maradtam még, abban a reményben, hátha visszatér a tojó, hogy maradék után kutasson. Csalódnom kellett: ölyv helyett csak egy kicsi kékcinege látogatott meg.

Egy csúnya, esős nap után a tegnap délelőtti verőfényben újra próbálkoztam. Ezúttal nemcsak a tuskóra, hanem egy közelebbi helyen a földre is tettem húst. A hívásra csak a tojó jelentkezett. Versenytárs nélkül nem sietett, sokáig csak távolból gusztálgatta a jó falatokat, de végül mégis leszállt.

A hús közelébe óvakodott és mohón tépkedni kezdte.

Szépnek találtam a madarat és az erdőt is.

Bár a délelőtti fények mások voltak, a korábbiakhoz nagyon hasonló képek születtek.

Már fogyóban lehetett a csemege, amikor észrevette a közelebbi csalit.

Leröppent a földre.

Óvatosan körbekémlelt, vajon biztonságban van-e?

Jól festett a vörös vadszőlő levelekkel a háttérben.

Éhes már nem lehetett, de nekilátott a második fogásnak.

Az objektívet elfordítva készítettem egy állóképet is.

Nem hittem, hogy ez lesz az utolsó fotó róla, pedig ez történt. Ő is kiszabadította a húst a rögzítésből és faképnél hagyott. Ez már igazán bosszantó! Én vagyok ennyire ügyetlen, vagy az ölyveim okosodtak ki ennyire? Sebaj, ennyi fotó éppen elég már a vadszőlős ölyvekből.

A sors szeszélye folytán azonban tegnap estefelé még egy ölyv került elém. A szomszéd városból jövet autóztam hazafelé, ölemben a fényképezőgépemmel, mert az út mellett legelésző őzekre számítottam. Azok sajnos nem mutatkoztak, de még idejében fékezve fotóztam le ezt a büszke sorompóőrt egy mezőgazdasági út bejáratánál.

Szeretem az ölyveket. Méltóságteljes, büszke madarak és hívásomra akkor is megjelennek, amikor nem akad más fotózni valóm. Csak el ne kiabáljam!